✖

Riemann-sejtés

A prímszámok úgy néznek ki, mintha valaki találomra szórta volna szét őket. A kettő és a három után jön az öt, a hét, a tizenegy, a tizenhárom, aztán egy ideig semmi, a tizenhét… Olyan képletet, amely elárulná, hol van a következő prímszám, senki sem ismer. És mégis, nagy léptékben a prímszámok meglepően pontos szabályt követnek. A Riemann-sejtés azt állítja, hogy ettől a szabálytól soha nem térnek el nagyon. Valószínűleg a matematika leghíresebb megoldatlan problémája, és a megoldásáért egymillió dolláros díjat tűztek ki.

Először még egy kis fejtörő. Tippeld meg, hány prímszám van egymillió alatt. Százezer? Tízezer? A megoldást lejjebb megtalálod.

Hány prímszám van?

Kézzel kezdjük. Az ábrán az egytől százig terjedő számok láthatók, a prímszámok pirossal vannak jelölve.

Az 1-től 100-ig terjedő számok, a prímszámok pirosak

Tízig négy prímszám van: 2, 3, 5 és 7. Százig 25-öt számolunk meg. Ha folytatjuk, azt találjuk, hogy ezerig 168 van. A prímszámokból tehát egyre több van, de egyre lassabb ütemben. Az első tíz szám között négy prímszám van, vagyis 40%, az első száz szám között 25%, az első ezer között pedig már csak 17%.

Azoknak a prímszámoknak a számát, amelyek nem nagyobbak x-nél, π(x)-szel jelöljük. Ne zavarjon meg, a π itt nem a 3,14 szám, hanem csak egy függvény neve, amely az angol prime szóból, vagyis a prímszám szóból ered. Tehát π(10) = 4, π(100) = 25 és π(1000) = 168. Ha a π(x) függvényt grafikonon ábrázoljuk, lépcsőt kapunk: valahányszor prímszámhoz érünk, a függvény egyet ugrik felfelé.

A π(x) lépcső 100-ig (piros), az x/\ln x becslés (kék) és a \mathrm{li}(x) (zöld)

A lépcső szabálytalannak tűnik, némelyik fok széles, másik keskeny. De távolról nézve elég szorosan követ egy sima görbét. Melyiket?

Elsőként a tizenöt éves Carl Friedrich Gauss látta át ezt, amikor prímszámtáblázatokat nézegetett. Észrevette, hogy az x szám környékén nagyjából minden ln x-edik szám prím, ahol az ln a természetes logaritmus. Ellenőrizzük egy példán: az ln 1 000 000 körülbelül 13,8, tehát az egymillió környékén nagyjából minden tizennegyedik számnak prímnek kellene lennie. Egymillió és az ezerrel nagyobb szám (1 001 000) között így nagyjából

100013,8≈72

prímszámnak kellene lennie. A valóságban 75 van. Ilyen „rendetlen” prímszámokhoz képest ez elég jó egyezés.

Ha az x szám körül minden ln x-edik szám prím, akkor x-ig nagyjából

π(x)≈xln⁡x.

prímszámnak kellene lennie. A grafikonon ezt a becslést látod kék görbeként. Azt, hogy ez a becslés egyre pontosabb, prímszámtételnek nevezik. Csak 1896-ban bizonyították be, egymástól függetlenül Jacques Hadamard és Charles de la Vallée Poussin, és ehhez mindketten a zétafüggvényt használták, amelyhez mindjárt eljutunk.

A grafikonon azonban látszik, hogy a kék görbe szinte végig a lépcső alatt marad. Ezt lehet jobban is csinálni. Gauss megfigyelését úgy is érthetjük, hogy a t szám nagyjából 1ln⁡t „valószínűséggel” prím. Ha ezeket a valószínűségeket összeadjuk a kettőtől x-ig terjedő összes számra, megkapjuk a prímszámok becsült számát:

1ln⁡2+1ln⁡3+⋯+1ln⁡x.

A matematikusok az összeg helyett az integrált veszik, vagyis az 1ln⁡t függvény grafikonja alatti területet, és az eredményt logaritmikus integrálfüggvénynek nevezik, jele li(x). A fenti összegtől egynél kevesebbel tér el, úgyhogy nyugodtan elképzelheted úgy, mint azt az összeget. A grafikonon zöld, és x = 100 esetén nagyjából 30-at ad. Ez még rosszabb, mint a kék 22, de nagy x esetén fordul a kocka, ahogy mindjárt látjuk a következő táblázatban.

Mennyire téved a becslés?

A táblázat megadja a prímszámok tényleges π(x) számát, és azt, hogy a két becslés mennyivel tér el tőle. Az utolsó oszlopban összehasonlításul az x négyzetgyöke áll.

x π(x) a xln⁡x hibája a li(x) hibája x
103 168 23 10 32
104 1229 143 17 100
105 9592 906 38 316
106 78 498 6116 130 1000
107 664 579 44 158 339 3162
108 5 761 455 332 774 754 10 000
109 50 847 534 2 592 592 1701 31 623
1010 455 052 511 20 758 029 3104 100 000
1011 4 118 054 813 169 923 159 11 588 316 228
1012 37 607 912 018 1 416 705 193 38 263 1 000 000

Itt a válasz a fejtörőre: egymillió alatt 78 498 prímszám van. A tipped legalább nagyságrendileg közel volt?

Az xln⁡x becslés ugyan százalékban javul, de abszolút számokban egyre jobban téved, egybillió esetén már majdnem másfél milliárddal. A logaritmikus integrálfüggvény sokkal jobban teljesít. Egybillió esetén nem egészen negyvenezerrel téved, ami körülbelül egy tízezred százalékos hiba. És ami a legfontosabb: a hibája még mindig kisebb, mint x.

És éppen ez a Riemann-sejtés lényege. Közérthetően:

A li(x) becslés hibája legfeljebb nagyjából x.

Pontosabban: a Riemann-sejtés pontosan akkor igaz, ha minden 2657-nél nagyobb vagy azzal egyenlő x-re teljesül

|π(x)−li(x)|<x⋅ln⁡x8⋅π.

Itt a törtben a π megint a közönséges 3,14-et jelenti. Ezt a pontos számokat tartalmazó alakot Lowell Schoenfeld vezette le 1976-ban. A logaritmus ráadásul a x-hez képest olyan lassan nő, hogy kis tartaléknak tekinthetjük. Az ábrán pirossal a tényleges π(x) − li(x) hiba látható egymillióig, kékkel pedig a Schoenfeld-képlet „tölcsére”. A Riemann-sejtés azt állítja, hogy a piros vonal soha nem ugrik ki a kék tölcsérből, bármilyen messzire megyünk is.

A π(x)-\mathrm{li}(x) hiba x értékére egymillióig (piros) és a Schoenfeld-képletből adódó korlát (kék)

Egymillióig a szemünk előtt van, és a számítógépek ennél sokkal messzebb is ellenőrizték. De végtelenül sok szám van, és semmi sem garantálja, hogy valahol nagyon messze nem romlik el valami. A matematikában ez már megtörtént: a li(x) a táblázat minden x értékénél nagyobb, mint a π(x), tehát mindig kicsit túlbecsüli a prímszámokat (az előző ábrán a piros vonal végig nulla alatt van). John Littlewood azonban 1914-ben bebizonyította, hogy ez egyszer megfordul, méghozzá végtelen sokszor. Még senki sem talált egyetlen ilyen x értéket sem, csak azt tudjuk, hogy nagyobb, mint 1019.

Miért éppen a négyzetgyök? Segít egy egyszerű kísérlet: dobj fel egy érmét. n dobás után nagyjából n2 fejre számítasz, de pontosan ennyi ritkán jön ki. A fél értéktől való eltérés nő, de nem arányosan a dobások számával, csak nagyjából úgy nő, mint n. Tízezer dobás után általában néhány tucattal térsz el a féltől, száznál többel csak ritkán. Az ábrán három tízezer dobásos sorozat látható, kékkel pedig a ±n tölcsér.

A fejek számának eltérése a féltől három érmedobás-sorozatban (piros, narancssárga és zöld) és a \pm\sqrt{n} korlát (kék)

Az ábrák hasonlósága nem véletlen. A prímszámok persze nem véletlenszerűek, minden szám vagy prím, vagy nem. A Riemann-sejtés azonban lényegében azt mondja, hogy úgy viselkednek, mintha véletlenszerűek lennének: ingadoznak a sima becslés körül, de nem jobban, mint ahogy az érmedobások ingadoznának. Nincsenek bennük alattomos minták, amelyek valahol messze összehalmoznák vagy kisöpörnék őket.

A zétafüggvény

És hogyan került Riemann a történetbe? Bernhard Riemann 1859-ben rövid cikket írt arról, hány prímszám van egy adott szám alatt. Ez volt az egyetlen számelméleti cikke, és belőle a matematika egy egész területe nőtt ki. Főszerepet benne az az összeg játszik, amellyel korábban Leonhard Euler foglalkozott:

ζ(s)=1+12s+13s+…

A görög ζ betűt „zéta”-nak olvassuk, az egész kifejezést pedig zétafüggvénynek nevezzük. Végtelen sok törtet adunk össze: az összes természetes szám reciprokát s-edik hatványra emelve.

Kezdjük az s = 1 esettel:

ζ(1)=1+12+13+14+15+…

A tagok egyre kisebbek, és így úgy tűnhet, hogy az összeg valahol beáll. Nem áll be. Ez az úgynevezett harmonikus sor minden határon túl nő, csak rettentő lassan: hogy az összeg tíz fölé menjen, 12 367 tagot kell összeadnod. Az ábrán pirossal látható, mit ad az első n tag összege.

Az első n tag összege s=1 esetén (piros) és s=2 esetén (kék), szaggatottan a π^2/6 érték

Az s = 2 esetben a négyzetek reciprokát adjuk össze:

ζ(2)=1+14+19+116+125+…

Itt az összeg beáll, a grafikonon kékkel. Hogy melyik értékre, azon a matematikusok több mint nyolcvan évig törték a fejüket, ez volt az úgynevezett bázeli probléma. Euler oldotta meg 1734-ben, és az eredményt senki sem várta:

ζ(2)=π26≈1,6449.

Hogy a körből ismert π hogyan került az eredménybe, az külön cikket érdemelne. Számunkra fontosabb Euler egy másik felfedezése, amely a zétafüggvényt a prímszámokkal köti össze.

Az Euler-szorzat

Csak a kettő hatványait vesszük, és összeadjuk a reciprokaikat:

1+12s+14s+18s+…

Ez egy végtelen mértani sor 12s hányadossal, és az összege

11−12s.

Ugyanezt megcsináljuk a három hatványaival, és a két összeget összeszorozzuk. Felbontjuk a zárójeleket, minden tagot minden taggal:

(1+12s+14s+…)⋅⋅(1+13s+19s+…)==1+12s+13s+14s+16s++18s+19s+112s+…

Például az 112s az 14s⋅13s szorzatból keletkezett, mert 12 = 4 · 3. Megkaptuk az összes olyan szám reciprokát, amely csak kettesekből és hármasokból rakható össze, mindegyiket pontosan egyszer. Az öt, a hét és a tíz még nincs köztük.

Ha megszorozzuk az ötös hatványait tartalmazó zárójellel, hozzájönnek a kettesekből, hármasokból és ötösökből álló számok. És ha megszorozzuk az összes prímszámhoz tartozó zárójellel, minden természetes számot megkapunk. Hiszen mindegyik felírható prímszámok szorzataként, mégpedig egyetlen módon. Ezt mondja ki a számelmélet alaptétele. Ezért minden 1ns pontosan egyszer jelenik meg, és pontosan a zétafüggvényt kapjuk:

ζ(s)=11−12s⋅11−13s⋅11−15s⋯

Balra az összes természetes szám feletti összeg áll, jobbra az összes prímszám feletti szorzat. Ez a képlet a híd a zétafüggvény és a prímszámok között, és minden további erre épül.

Ráadásul rögtön következik belőle, hogy végtelen sok prímszám van. Ha csak véges sok lenne, akkor s = 1 esetén jobbra véges sok közönséges szám szorzata állna, tehát valamilyen konkrét szám. Balra viszont a harmonikus sor lenne, amely minden határon túl nő. Ez ellentmondás. (Egy másik, régebbi bizonyítást találsz az indirekt bizonyításról szóló cikkben.)

Zérushelyek és a kritikus egyenes

Euler az s helyére csak közönséges valós számokat helyettesített. Riemann merész lépést tett: az s helyére komplex számot helyettesített, vagyis a + bi alakú számot, ahol i a képzetes egység, amelyre i2 = −1 teljesül. A komplex számokat elképzelhetjük a sík pontjaiként: az a valós rész megmondja, milyen messze van a pont jobbra, a b képzetes rész pedig azt, milyen magasan. Ezt a síkot Gauss-számsíknak hívják.

Van azonban egy bökkenő. Az 1+12s+13s+… összegnek csak akkor van értelme, ha az s valós része nagyobb egynél. Különben az összeg sehol sem áll be, például s = 1 esetén a harmonikus sorhoz hasonlóan minden határon túl nő. Riemann azonban megmutatta, hogy a zétafüggvényt értelmesen „ki lehet terjeszteni” a sík többi részére is. Képzeld el ezt hasonlóan, mint az

1+x+x2+x3+⋯=11−x.

összegnél. A bal oldalnak csak −1 és 1 közötti x esetén van értelme, a jobb oldalra viszont már nincs semmilyen megkötés. Behelyettesíthetjük például az x = 2 értéket, és −1 jön ki. A jobb oldal tehát „kiterjeszti” a bal oldalt. A zétafüggvénnyel bonyolultabb a helyzet, de az ötlet ugyanaz. A matematikusok ezt analitikus folytatásnak hívják.

Minket viszont az érdekel, hol egyenlő nullával a zétafüggvény. Az ilyen helyeket zérushelyeknek nevezzük. Némelyiket könnyű megtalálni: a zétafüggvény nulla a −2, −4, −6, −8 helyeken és tovább az összes negatív páros számban. Ezek az úgynevezett triviális zérushelyek, az ábrán zöldek. A többit nemtriviálisnak hívjuk, és róluk tudjuk, hogy mind egy keskeny sávban vannak, ahol a valós rész nulla és egy között van. Ezt a sávot kritikus sávnak hívják, az ábrán kék.

A Gauss-számsík: a kritikus sáv (kék), az 1/2 valós részű kritikus egyenes (szaggatott), a nemtriviális zérushelyek első tíz párja (narancssárga) és a triviális zérushelyek (zöld)

Pontosan a sáv közepén fut egy egyenes, amelyen minden szám valós része 12. Ezt kritikus egyenesnek hívják. És a Riemann-sejtés így szól:

A zétafüggvény összes nemtriviális zérushelyének valós része 12.

Vagyis az összes narancssárga pont a szaggatott egyenesen van. A zérushelyek párosával járnak, a valós tengelyre szimmetrikusan: ha 12+14,1347i zérushely, akkor 12−14,1347i is az. Ezért elég a felső felet nézni. Az első zérushelyek

12+14,1347i,12+21,0220i,…

A kritikus egyenesen látszik, hogyan találják el valóban a nullát. A grafikonon pirossal a ζ(12+ti) szám nagysága (abszolút értéke) látható t nullától ötvenig. Valahányszor a görbe érinti a vízszintes tengelyt, zérushelyünk van.

A \zeta(1/2+t\,i) abszolút értéke t értékére 0-tól 50-ig (piros), a zérushelyek narancssárgával

Riemann az első néhány zérushelyet kézzel kiszámította, és a cikkében azt írta, hogy „nagyon valószínű”, hogy mind az egyenesen van. A bizonyítást azonban félretette, mert a céljához nem volt rá szüksége. Azóta várnak rá. 1914-ben Godfrey Hardy bebizonyította, hogy a kritikus egyenesen végtelen sok zérushely van. Hogy mind ott van, azt viszont senki sem tudta bebizonyítani. A számítógépek ellenben óriási mennyiségű példát ellenőriztek. Xavier Gourdon 2004-ben ellenőrizte, hogy az első tízbillió (1013) zérushely az egyenesen van. Egyik sem tért el tőle.

A prímszámok zenéje

Hogyan függenek össze a zérushelyek a prímszámok számlálásával? Éppen itt van Riemann cikkének legszebb része. Riemann talált egy képletet, amely a prímszámok lépcsőjét pontosan összerakja egy sima görbéből és hullámokból, ahol minden hullám egy zérushelyhez tartozik.

Ennek a képletnek egy kissé módosított lépcsőre a legtisztább az alakja. Ahelyett, hogy minden p prímszámnál egyet ugranánk felfelé, ln p-t ugrunk. És kis lépcsőfokokat a prímszámok hatványainál is hozzáadunk, így a négynél (22) ln 2-t ugrunk, a kilencnél (32) ln 3-at és így tovább. Ezt a lépcsőt Csebisev-függvénynek hívják, jele ψ(x), kiolvasva „pszi”. Miért éppen így? Gauss szerint az x szám körül minden ln x-edik szám prím, és ha mindegyiknél nagyjából ln x-t ugrunk, a lépcső átlagosan számonként egyet emelkedik. A sima becslés ekkor egészen közönséges egyenes, y = x. Riemann a képletet egy másik lépcsőre írta fel, ebben az alakban Hans von Mangoldt bizonyította be 1895-ben:

ψ(x)=x−∑ρxρρ−ln⁡(2π)−12⋅ln⁡(1−1x2)

Ijesztően néz ki, és közben pontosan az a mondat, amely a fejezet elején állt. Az elején az x egyenes áll, a végén két apró korrekciós tag, amely szinte semmit sem csinál. Középen az összes nemtriviális zérushely feletti összeg van. A ρ betű („ró”) egy zérushely, például ρ=12+14,1347i.

A zérushelyek minden 12±γi párja egy hullámot ad az összeghez. A következő ábrán pirossal az első pár hulláma látható, γ = 14,1347 esetén.

Az első zérushelypár hulláma (piros) és a \sqrt{x} szerint növekvő burkolója (kék szaggatott)

A hullám rezeg, és a magassága nő. Miért? Felbontjuk az xρ hatványt:

x12+γi=x12⋅xγi=x⋅xγi.

A második tényező, az xγ i egy komplex szám, amelynek az abszolút értéke egy, és amely az x növekedésével csak körbe-körbe forog. A forgásból rezgés lesz. A hullám nagyságát azonban az első tényező, a x határozza meg. A hullám magassága ezért pontosan úgy nő, mint a x. Egész pontosan 2x|ρ|: a kettes azért, mert minden zérushelynek van egy tükörképi szomszédja a párjában, és a hullámot ők ketten együtt alkotják, a rögzített |ρ| számmal való osztás pedig azt jelenti, hogy a távolabbi zérushelyek hullámai alacsonyabbak. Ez a kék szaggatott burkoló.

És most mindent összerakunk. Az animáción szürkével a tényleges ψ(x) függvény látható, pirossal pedig Riemann képlete, amelyben először egyetlen hullámot sem adunk össze, aztán az első N = 5 zérushelypár hullámait, aztán 25 párét, végül 200 párét.

A \psi(x) lépcső (szürke) és a Riemann-képlet N zérushelypárral (piros) animációként

Hullámok nélkül csak egyenest kapunk. Minden további hullám hozzáad egy kis rezgést, és a hullámok úgy adódnak össze, hogy a prímszámok helyén fokozatosan ugrások alakulnak ki, köztük pedig a rezgések kioltják egymást. Kétszáz párral a piros vonalat már szinte nem lehet megkülönböztetni a szürke lépcsőtől. Ha az animáció nálad nem indul el, itt van mind a négy állapot egymás mellett:

A Riemann-képlet 0, 5, 25 és 200 zérushelypárral (piros) és a \psi(x) lépcső (szürke)

Innen már látszik, miért számít annyira a zérushelyek helye. A lépcső eltérése a sima egyenestől az összes hullám összege. Ha az összes zérushely a kritikus egyenesen van, minden hullám úgy nő, mint az x12=x, és az összegük sem szaladhat sokkal tovább. Így keletkezik a négyzetgyök a Schoenfeld-tölcsérben.

Ha viszont valamelyik zérushely az egyenesen kívül lenne, például 0,8 valós résszel, a hulláma úgy nőne, mint az x0,8. És ez nagy x esetén sokkal több, mint a x: x = 1020 esetén x=1010, viszont x0,8 = 1016. Ez az egyetlen hullám idővel túlnőne az összes többin, és a prímszámok sokkal jobban eltérnének a sima becsléstől, mint ahogy az érmedobásoknál várható. A Riemann-sejtés tehát azt mondja: ebben a hullámokból álló zenekarban egyetlen hangszer sem nyomja el a többit. Ezért nevezik ezt a témát gyakran a prímszámok zenéjének.

Az első fejezetbeli prímszámtétel is a zérushelyeken alapul. Hadamard és de la Vallée Poussin 1896-ban „csak” azt bizonyította be, hogy egyetlen zérushely sincs a kritikus sáv szélén, vagyis hogy a valós rész mindig kisebb egynél. Ez elég ahhoz, hogy a hullámok lassabban nőjenek, mint maga az x, és a becslés százalékban egyre jobban illeszkedjen. A Riemann-sejtés ennél sokkal többet akar: pontosan 12 valós részt.

Miért számít

A Riemann-sejtés régi és híres probléma. 1900-ban David Hilbert felvette a 23 problémája közé, amelyek szerinte az új században lefoglalják majd a matematikát. Ezek közül a nyolcadik volt. 2000-ben a Clay Matematikai Intézet felvette a hét millenniumi probléma közé. Mindegyik megoldásáért egymillió dolláros díjat tűztek ki, akárcsak a P versus NP problémáért. A díjat azonban nem fizetik ki azonnal. A megoldásnak el kell jelennie elismert szakfolyóiratban, majd még két évig helyt kell állnia, mielőtt a szakértők elfogadják.

Miért érdekli ez annyira a matematikusokat? Elsősorban azért, mert rá épül több száz további tétel. A szakcikkekben gyakran áll, hogy „ha a Riemann-sejtés igaz, akkor…”. Például:

  • A szomszédos prímszámok közti hézagok az x szám körül nem nagyobbak, mint nagyjából x⋅ln⁡x.
  • Az egyszerű és gyors Miller-teszt biztosan felismerné, hogy egy szám prím-e. Ez azonban az általánosított Riemann-sejtésre épül, a zétafüggvényhez hasonló rokon függvényekre vonatkozó változatra.
  • Pontos becslések arra, hogy az egyesre, hármasra, hetesre és kilencesre végződő számok között mennyire egyenletesen oszlanak el a prímszámok. Itt is az általánosított sejtésre van szükség.

Ha valaki bebizonyítaná a sejtést (az utolsó két példánál az általánosítottat is), egyszerre mind érvényes lenne ez a sok tétel. Ha megcáfolná, egy részük megdőlne.

Néha elhangzik, hogy a Riemann-sejtés bizonyítása feltörné a titkosítást, és vele együtt az internetes bankolást. Ez nem igaz. Az elterjedt RSA titkosítás azon áll, hogy nem tudunk gyorsan felbontani egy nagy számot két prímszám szorzatára. A Riemann-sejtés a számok felbontásáról nem mond semmit, csak azt mondja meg, hogyan oszlanak el a prímszámok a többi szám között. A legtöbb matematikus ráadásul hisz abban, hogy a sejtés igaz, és régóta számol vele. A bizonyítás csak megerősítené, amit feltételeznek. A titkosításnak legfeljebb valamilyen új ötlet árthatna, amely a bizonyítás során előkerülne, de ilyen ötletet senki sem lát.

Miért beszélnek róla most

Levent Alpöge, az Anthropic cég matematikusa 2026. november 20-án négyoldalas jegyzetet tett közzé a weboldalán. Azt írja benne, hogy a Claude MI-modellel együtt megtalálta a Riemann-sejtés bizonyítását, és az általánosított Riemann-sejtést is bebizonyította.

Egyelőre csak a bizonyítás Lean nyelven leírt változatát mutatta be. Ez egy programozási nyelv, amelyben a matematikai bizonyításokat úgy lehet leírni, hogy a számítógép lépésről lépésre mechanikusan ellenőrzi őket. Klasszikus szöveg, amelyet egy matematikus elolvashatna, még nincs. Alpöge maga is elismeri, hogy a bizonyítás matematikáját még nem érti teljesen, és később le akarja írni.

Független ellenőrzés vagy lektorálás egyelőre nincs. A Leanben végzett számítógépes ellenőrzés erős eszköz, de az sem elég. A szakértőknek többek között ellenőrizniük kell, hogy maga a feladat helyesen van-e leírva Leanben, vagyis hogy a számítógép valóban a Riemann-sejtést ellenőrizte, nem pedig valami hasonlónak látszó állítást. Brian Conrey, a Riemann-sejtés egyik vezető szakértője a bejelentést „monumentális pillanatnak az emberiség történetében” nevezte. A kéziratot azonban még nem látta. A bejelentés egy nappal az Anthropic tőzsdére lépése után érkezett.

A Riemann-sejtés bizonyítására már sok kísérlet volt, híres matematikusoké is, és eddig mind kudarcot vallott. Ez a kísérlet abban más, hogy Leanben írt bizonyításként érkezik, amelyet számítógép ellenőrizhet. Hogy helyt áll-e, azt csak a szakértők munkája mutatja meg, és ez sokáig tarthat. A Clay Intézet egymillió dollárjára mindenesetre legalább két évet kell várni a publikálás után. Ezt a bekezdést 2026. november 21-én írjuk.

Lásd még